A domb tetején állt egy öreg tölgyfa. Nyáron zöld volt és susogó, de most ősz volt, és a levelei sárgák lettek, meg barnák, meg olyan pirosak, mint a rozsdás kilincs.
A tölgyfa ágain egész nyáron makkok nőttek. Kicsi, kerek makkok, mindegyiknek volt egy kis kalapja. Ősszel a makkok egymás után leestek. Kopp, az egyik. Kopp, a másik. Kopp, kopp, kopp.
A legmagasabb ágon azonban maradt egy makk. Ő nem akart leesni.
„Én itt maradok”, mondta. „Innen mindent látok.”
És tényleg mindent látott. Látta a falut a domb alján, a templomtornyot, a kanyargó patakot. Látta, ahogy a gyerekek iskolába mennek reggel, és ahogy hazamennek délután.
Telt az idő. A szél egyre hűvösebben fújt. A tölgyfa levelei egymás után elengedték az ágakat, és lassan, pörögve leszálltak a földre.
„Nem fázol odafent?” kérdezte a tölgyfa.
„Egy kicsit”, mondta a makk. „De ha leesem, az fájni fog.”
A tölgyfa nevetett, ahogy csak egy öreg fa tud nevetni: megremegett az összes ága.
„Nézz le”, mondta.
A makk lenézett. A fa tövében, ahol nyáron fű volt, most vastag levélpaplan feküdt. Sárga, barna és piros levelek, egymás hegyén-hátán, puhán, mint egy nagy ágy.
„A levelek előre lementek”, mondta a fa. „Megvetették neked az ágyat.”
Arra jött egy mókus. Felszaladt a törzsön, egészen a legmagasabb ágig, és megállt a makk mellett. A farka bolyhos volt, és a vége meg-megrezzent.
„Te vagy az utolsó?” kérdezte.
„Én”, mondta a makk.
„Lent jó”, mondta a mókus. „Puha, és illata van. Majd meglátod.” Azzal leszaladt, és eltűnt a levelek között.
A makk gondolkodott. Megnézte a falut. Megnézte a patakot. Aztán megnézte a puha levélágyat a fa tövében.
Ekkor fújt egy kis szél. Nem erős, csak olyan, mint amikor valaki megfújja a gyertyát, de nem akarja eloltani. A makk kalapja megbillent. A szára elengedte az ágat.
És a makk esett. Nem kopp volt. Inkább csak egy halk, puha szusz, ahogy belehuppant a levelek közé.
Nem fájt. Egyáltalán nem fájt. A levelek elkapták, mint két tenyér.
„Na?” kérdezte fentről a tölgyfa.
„Puha”, mondta a makk csodálkozva. „És illata van.”
Tényleg illata volt. Avarillat, földillat, esőillat. A makk befészkelte magát a levelek közé, egészen mélyre, ahol már meleg volt.
A tölgyfa lassan elengedte még egy levelét. Az lepörgött, és pontosan a makkra esett, mint egy takaró.
„Most aludni fogsz”, mondta a fa. „Egész télen. Jön majd a hó, és betakar. Te pedig csak alszol, és nem kell semmit csinálnod.”
„És aztán?” kérdezte a makk, már egészen álmosan.
„Aztán jön a tavasz. És te kinyújtod az első kis gyökeredet, aztán az első kis leveledet. És egyszer, sok-sok év múlva, te is ilyen fa leszel, mint én. És a te ágadról is látni fogod a falut.”
A makk nem felelt. Már aludt.
A domb tetején esteledett. A faluban kigyúltak az ablakok. A tölgyfa ágai közt átfújt a szél, halkan, mint egy altatódal, és a levelek alatt, a puha sötétben, egy kis makk aludt, és arról álmodott, hogy egyszer majd ő is susogni fog.