Lent a föld alatt, ahol a gyökerek lassan iszogatják az esővizet, lakott egy kis vakond. Morzsinak hívták. Volt egy kerek szobája, egy puha mohaágya és egy mohatakarója, zöld, mint a tavaszi fű.
Egyik este Morzsi bebújt az ágyba, magára húzta a takarót, és érezte, hogy valami nem stimmel. A takaró felül a füléig ért, alul viszont kilógott a két lába. A két rózsaszín, lapát formájú lába.
„Kicsi a takaró”, mondta Morzsi. „Kilóg a lábam.”
Felhúzta a lábát. Akkor a háta fázott. Lejjebb húzta a takarót. Akkor a füle fázott.
„Nem a takaró lett kisebb”, szólt át a szomszéd szobából Nagymama. „Te lettél nagyobb. Egész nyáron nőttél.”
Morzsi ezen elgondolkodott. Jó dolog nagyobbnak lenni. De azért a lába fázott.
Felkelt, és elindult a hosszú folyosón. Az első kanyarban egy gilisztával találkozott, aki éppen ásott.
„Giliszta, neked milyen takaród van?”
„Nekem nincs takaróm”, mondta a giliszta. „Én a földet húzom magamra, az mindig pont jó.”
Morzsi megpróbálta. A föld hűvös volt és morzsás, és belement az orrába. Prüszkölt egyet. Nem, ez nem neki való.
Ment tovább, egészen addig, ahol a folyosó felért a fűig. Ott egy sün aludt egy nagy levélkupac alatt. Csak az orra hegye látszott ki.
„Sün, neked milyen takaród van?”
„Levél”, dörmögte a sün félálomban. „Rozsdás, száraz levél. Vegyél egyet, van elég.”
Morzsi elvett egy széles, barna juharlevelet. Megköszönte, és ment tovább. A kerítés tövénél lakott egy egér, a lyuka előtt egy kis kupac fonal hevert, amit a kertből hordott össze.
„Egér, neked milyen takaród van?”
„Fonalból fonom”, mondta az egér. „Ha kell, adok egy szálat. Pirosat.”
Morzsi most már levéllel és piros fonallal ment hazafelé. A folyosón a levél zizegett, a fonal végigsöpörte maga mögött a földet, és Morzsi lába egyre lassabban lépett.
Nagymama ott ült a szobája ajtajában, és várta. Megnézte a levelet, megnézte a fonalat, aztán elővette a tűjét, ami egy hosszú, vékony tüske volt.
„Na, nézzük csak”, mondta.
A levelet a mohatakaró aljához illesztette, és a piros fonallal körbevarrta. Öltés, öltés, öltés. Morzsi nézte, ahogy a tű ki-be bújik, és közben egyre nagyobbakat ásított.
„Kész”, mondta Nagymama.
Morzsi bebújt az ágyba. Magára húzta a takarót. Felül a füléig ért. Alul pedig, ott, ahol a levél volt, betakarta a lábát, mind a kettőt, a kis rózsaszín ujjaival együtt.
„Nem lóg ki”, suttogta Morzsi.
„Nem lóg ki”, mondta Nagymama. „Jövő nyárra pedig, amikor megint nősz egy kicsit, varrunk rá még egy levelet.”
Morzsi megmozgatta a lábujjait a takaró alatt. Egy, kettő, három, négy, öt. Mind meleg volt.
Fent, a fű fölött a sün tovább aludt a levelei között. Az egér a fonalai között. A giliszta a földje alatt. Lent pedig, a kerek szobában, a zöld takaró alatt, aminek az alja most barna volt, és piros fonal futott körbe rajta, a kis vakond is elaludt.