Fent az égen, magasabban, mint a madarak, élt egy kis felhő. Gomolykának hívták. Fehér volt és puha, olyan, mint egy nagy darab vatta.
Gomolyka egész nap repült. Reggel a hegyek fölött. Délben a mezők fölött. Délután egy nagy folyó fölött, ahol a hajók tülköltek, és a halak felugráltak a vízből.
Este Gomolyka elfáradt.
„Aludni szeretnék”, mondta. „De hol alszik egy felhő?”
Arra repült egy fecske.
„Fecske, te hol alszol?”
„A fészekben, az eresz alatt”, mondta a fecske, és már repült is tovább.
Gomolyka megnézte az eresz alját. Kicsi volt. Egy felhő nem fér el egy eresz alatt.
Gomolyka repült tovább. Lent a mezőn egy tehén legelt, és lassan, nagyon lassan rágott.
„Tehén, te hol alszol?”
„Az istállóban, a szalmán”, mondta a tehén, és rágott tovább.
Gomolyka megnézte az istállót. Az ajtaja kicsi volt. Egy felhő nem fér be egy istálló ajtaján. Gomolyka sóhajtott, és ettől egy kicsit összement, aztán megint szétterült.
Arra jött a szél. A szél soha nem áll meg, mindig fúj valamerre.
„Szél, te hol alszol?”
„Én nem alszom”, mondta a szél. „De ha szeretnéd, elviszlek egy jó helyre. Lassan.”
„Lassan”, mondta Gomolyka. „Az jó.”
És a szél vitte. Nem sietett. Átvitte Gomolykát egy erdő fölött, ahol a fák már suttogtak egymásnak jó éjszakát. Átvitte egy tó fölött, ahol a víz olyan sima volt, hogy Gomolyka látta benne saját magát. Egy kis fehér felhőt, ami álmos.
Aztán elértek egy dombhoz. A domb kerek volt, mint egy alvó kutya háta. A domb oldalán állt egy ház. A ház ablakában égett a lámpa.
„Itt jó lesz”, mondta a szél, és egyre lassabban fújt.
Gomolyka lejjebb ereszkedett. Egészen a domb tetejéig. A domb fűje puha volt, és még meleg a napsütéstől.
Gomolyka ráfeküdt a dombra, mint egy takaró. Szétterült rajta. A széle elért a ház kerítéséig.
A ház ablakában a lámpa még égett. Benne egy kisfiú, Dani, a pizsamájában állt, és kinézett.
„Anya, nézd”, mondta. „Lejött egy felhő a dombra.”
„Az köd”, mondta anya. „Esténként leszáll a dombra.”
„Szerintem felhő”, mondta Dani. „És szerintem alszik.”
Gomolyka hallotta ezt. Igaza van, gondolta. Alszom. Majdnem.
Dani bebújt az ágyába. Anya lekapcsolta a lámpát. Az ablak sötét lett.
Gomolyka fehéren feküdt a domb hátán. Lélegzett, mint minden, ami alszik. Be. És ki. Be. És ki. A szél még egyszer végigsimított rajta, aztán az is elcsendesedett. Egy bagoly huhogott egyet a domb mögötti erdőben, aztán az is hallgatott.
A fűszálak csillogtak alatta. A ház hallgatott. Dani lélegzett a takaró alatt, be és ki, pont úgy, mint a felhő odakint.
Reggel, amikor kisüt a nap, Gomolyka majd felszáll, és megy tovább a hegyek fölé. De az még nagyon messze van. Most éjszaka van. Most alszik a domb, alszik a ház, alszik Dani.
És alszik a kis felhő is.