Fent a szürke felhőben sok-sok hópehely várta, hogy leeshessen. Nagyok és kicsik, csillag formájúak és csipkések. A legkisebbet Pillának hívták.
„Most!” mondta a felhő, és a hópelyhek elindultak lefelé.
A nagyok gyorsan estek, egyenesen, mintha sietnének valahová. Pilla nem sietett. Pilla lassan esett, és közben forgott, hogy mindent láthasson.
Látott egy tornyot, a tetején egy szélkakassal. A szélkakas fázott, Pilla látta rajta.
Látott egy utcát, ahol emberek mentek haza, sállal a nyakukban, és a leheletük kis felhő volt a szájuk előtt.
Látott egy kertet, ahol egy macska ült a kerítésen, és a hópelyheket figyelte, mert azt hitte, lepkék.
Látott egy pékséget, aminek az ablakából meleg fény és kalácsillat szállt fel. Ott egy kicsit megállt a levegőben, hogy jobban érezze.
„Hová essek?” kérdezte Pilla.
„Mindegy”, mondta egy nagy hópehely, ahogy elsuhant mellette. „Úgyis mind ugyanoda esünk. Le.”
De Pillának nem volt mindegy. Ő olyan helyet keresett, ahol valaki örül neki. Ahol valaki megnézi, milyen, mielőtt eltűnik a többi között.
Lassan ereszkedett egy ház felé. A ház egyik ablakában égett egy kis sárga lámpa. Az ablak mögött állt egy kislány, Emma, pizsamában, az orrát az üveghez nyomta.
Emma a hópelyheket nézte. Pilla pedig Emmát.
Pilla lejjebb szállt. Még lejjebb. Aztán finoman, mint amikor egy toll leér a földre, megérkezett az ablak üvegére. Pont oda, ahol Emma orra volt, csak a másik oldalon.
Emma közelebb hajolt.
„Anya!” suttogta. „Ennek a hópehelynek hat ága van. És mindegyiken még kisebb ágak.”
Anya odajött, és ő is megnézte.
„Ez nagyon kicsi hópehely”, mondta.
„Kicsi, de szép”, mondta Emma. „Szerintem engem nézett.”
„Lehet”, mondta anya, és megsimította Emma haját. „A hópelyhek közül egy sem egyforma. Mindegyik csak egyszer esik le, pont így.”
„Akkor ez az enyém”, mondta Emma.
Pilla ott maradt az üvegen. Nem olvadt el, mert odakint hideg volt. Csak csillogott a lámpa fényében.
Aztán jöttek a többiek. Egy hópehely a párkányra. Kettő az ablak sarkába. Sok-sok a kertbe, a kerítésre, a macska hátára, aki erre bement a házba. Az utca fehér lett, a háztetők fehérek lettek, a szélkakas is kapott egy kis fehér sapkát.
Lassan az egész város alá bújt egy nagy, fehér, puha takarónak. A felhő odafent egyre könnyebb lett, ahogy elfogytak belőle a hópelyhek.
„Ideje aludni”, mondta anya.
Emma még egyszer megnézte Pillát.
„Jó éjszakát, kis hópehely.”
Aztán bebújt az ágyába, és anya lekapcsolta a sárga lámpát.
Kint tovább esett a hó, csendesen, ahogy csak a hó tud esni. Nem kopog, mint az eső. Nem zúg, mint a szél. Csak száll és száll, és mindent betakar.
Pilla ott pihent az ablakon, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol Emma alszik. Emma álmában is hópelyheket látott, kicsiket és hatágúakat, ahogy lassan forognak. Reggel Emma majd felébred, és az első dolga lesz, hogy megnézze, ott van-e még.
Ott lesz.