Hanna egy nagy város közepén lakott, egy régi ház harmadik emeletén. Az ablaka alatt villamossínek futottak, és egész nap villamosok csilingeltek el a ház előtt. Sárgák voltak, hosszúak, és amikor befordultak a sarkon, a kerekük halkan nyikorgott.
Hanna szerette a villamosokat. De a legjobban az utolsót szerette.
Az utolsó villamos késő este jött, amikor Hanna már pizsamában volt, és megmosta a fogát. Ilyenkor mindig odaállt az ablakhoz, és megvárta. Anya azt mondta, rendben, de csak az utolsó villamosig. Utána ágy.
Aznap este is odaállt az ablakhoz. Az utca már csendes volt. A boltok redőnyei le voltak húzva, csak a sarki pékség ablakában égett még a lámpa, mert a pékek éjjel dolgoznak, hogy reggelre kész legyen a kenyér.
Messziről hallatszott a csilingelés. Aztán befordult a sarkon a villamos. Lassan jött, és belül sárga fény égett, mint egy lámpás.
Hanna megszámolta az utasokat.
Az első kocsiban ült egy néni, aki egy nagy virágcsokrot fogott a kezében. Talán valakinek a születésnapjáról jött haza.
Ült egy bácsi, akinek a lábánál egy hatalmas, fekete hangszertok állt. Gordonka lehetett benne. A bácsi behunyt szemmel ült, és a fejével halkan bólogatott, mintha még mindig hallaná a zenét, amit aznap este játszott.
Ült egy fiatal nő kék ruhában, akinek a táskájából kilógott egy fonendoszkóp. Ápolónő volt, és most ment dolgozni a kórházba, ahol éjjel is vigyázni kell a betegekre.
A második kocsiban csak egy ember ült: egy fiú, aki az ablakhoz döntötte a fejét, és aludt.
A villamos megállt a ház előtti megállóban. Az ajtók sziszegve kinyíltak. Senki nem szállt le, senki nem szállt fel. Az ajtók becsukódtak.
És ekkor történt valami.
A villamos legelején, a kis vezetőfülkében ült a villamosvezető. Egy szakállas bácsi volt, kék sapkában. Hanna sokszor látta már. És most a bácsi felnézett. Egyenesen a harmadik emeletre, Hanna ablakára.
Hanna integetett. Mindig integetett, de eddig soha senki nem látta.
A bácsi elmosolyodott. Aztán kinyújtotta a kezét, és megnyomott valamit.
A villamos lámpái kétszer felvillantak. Villant, villant. Aztán megszólalt a csengő, de nem úgy, mint máskor, hosszan, hanem rövideket: csing, csing, csing.
Hanna levegőt sem vett.
„Anya!” suttogta. „Anya, visszavillogott!”
Anya odajött az ablakhoz, de a villamos már elindult. Lassan, csilingelve gurult tovább az utcán, a sárga fénye egyre kisebb lett, aztán befordult a következő sarkon, és eltűnt.
„Ki villogott vissza?” kérdezte anya.
„A villamosvezető bácsi”, mondta Hanna. „Látta, hogy integetek. És visszavillogott.”
Anya megsimogatta Hanna haját.
„Akkor most ő is tudja, hogy itt laksz”, mondta.
Hanna bebújt az ágyába. A szoba sötét volt, csak az utcai lámpa fénye rajzolt egy halvány csíkot a plafonra.
Hanna elképzelte, merre jár most a villamos. Elhalad a nagy folyó mellett, ahol a hidakon lámpák égnek, mint egy gyöngysor. Kiszáll a néni a virágokkal. Kiszáll a bácsi a gordonkával, és hazaviszi a zenét. Kiszáll az ápolónő a kórháznál. A fiút a második kocsiban talán felébreszti a villamosvezető bácsi, hogy ne aludja át a megállóját.
Aztán a villamos legvégül beáll a remízbe, ahol a többi villamos is alszik, hosszú sorokban, egymás mellett. Lekapcsolják a lámpáját. A bácsi leveszi a kék sapkáját, és hazamegy.
A városban egyre több ablak sötétült el. A pékségben a pékek dagasztották a tésztát. A hidakon égtek a lámpák. Az utcán, Hanna ablaka alatt, a sínek csendesen csillogtak a lámpafényben, és vártak reggelig.
Hanna szeme lecsukódott.
Holnap este megint integetni fog. És talán megint visszavillognak.