Az erdő szélén, ahol a fák már ritkulnak, és kezdődik a gyümölcsös, lakott egy sün. Tüskének hívták, mert hát sün volt, és tele volt tüskével, de ezen senki nem csodálkozott.
Egy őszi délutánon Tüske sétált a gyümölcsös fái alatt, és talált valamit. Egy almát. De nem akármilyen almát. Ez volt a legnagyobb alma, amit Tüske valaha látott. Piros volt, kerek és fényes, és nagyobb volt, mint maga Tüske.
„Ezt hazaviszem”, mondta Tüske. „És egész télen ezt fogom enni.”
Nekifeszült az almának, és tolni kezdte. Az alma nem mozdult. Tüske nekifeszült még jobban. Az alma egy kicsit megbillent, aztán visszagurult pontosan oda, ahol volt.
Tüske leült, és lihegett.
Arra jött a mókus, Vöröske. Felült egy kőre, és nézte Tüskét.
„Mit csinálsz?”
„Hazaviszem az almámat”, mondta Tüske. „Csak még nem indult el.”
Vöröske megnézte az almát. Aztán megnézte Tüskét. Aztán megint az almát.
„Segítsek?”
Tüske gondolkodott egy kicsit. Az ő almája volt. Ő találta. De egyedül tényleg nem bírta.
„Segíts”, mondta.
Vöröske nekifeszült az alma egyik oldalának, Tüske a másiknak. Az alma elgurult egy egész lépésnyit. Aztán megállt egy fűcsomóban.
Arra jött a nyúl, Füles. Ő is megállt.
„Mit csináltok?”
„Hazavisszük Tüske almáját”, mondta Vöröske.
„Gyorsabban menne hárman”, mondta Füles, és már tolta is.
Hárman tolták az almát. Kigurították a fűcsomóból, átgurították egy kis árkon (az alma beleesett, de aztán kijött), megkerülték a nagy követ. Közben besötétedett. A gyümölcsös fölött kigyúlt az első csillag.
Egy ágon ült a rigó. Ő nem tudott tolni, mert túl kicsi volt. De tudott mást.
„Balra!” kiáltotta fentről. „Ott egy gyökér! Most egyenesen! Most jön egy kis lejtő!”
Így könnyebb volt. A rigó látta, merre kell menni, a többiek pedig tolták.
Végre odaértek Tüske házához. Egy odú volt egy öreg fa tövében, levelekkel kibélelve. Tüske ránézett az odúra. Aztán ránézett az almára.
Az alma nem fért be.
Csend lett. Füles megvakarta a fülét. Vöröske a farkát. A rigó felborzolta a tollait.
„Hát”, mondta Tüske lassan. „Akkor ezt nem tudom egyedül megenni egész télen.”
„Nem”, mondta Vöröske.
„De azt hiszem”, mondta Tüske, „ma este négyen meg tudjuk enni. Ha szeretnétek.”
Szerettek volna.
Leültek az alma köré, ott, az odú előtt, a fa alatt. Vöröske lerágott egy darabot a tetejéről. Füles az oldalából harapott. A rigó csipegetett. Tüske pedig ott evett, ahol az alma a legpirosabb volt. Édes volt és lédús, és olyan illata volt, mint az egész nyárnak egyszerre.
Senki nem beszélt sokat. Csak ették az almát, és nézték, ahogy egyre több csillag gyúl ki a fák fölött.
Amikor már mindenki jóllakott, és az almából csak a magház maradt meg egy kis darab héj, Füles ásított egy nagyot.
„Megyek haza”, mondta. „Köszönöm az almát, Tüske.”
„Köszönöm a tolást”, mondta Tüske.
Vöröske is elment, fel a fára, a saját odújába. A rigó felrepült a fészkébe.
Tüske egyedül maradt. A magházat óvatosan elásta a fa tövében, egy kis gödörbe.
„Hátha lesz belőle egy almafa”, mondta magának. „Itt, pont az ajtóm előtt.”
Aztán bebújt az odújába, a puha levelek közé. Összegömbölyödött, ahogy a sünök szoktak, egy kis tüskés labdává. A hasa tele volt almával, a szíve meg valami mással, ami még az almánál is melegebb volt.
Odakint a gyümölcsösben csend lett. A fák aludtak, a csillagok ragyogtak, és valahol a föld alatt, egy kis gödörben, egy almamag arról álmodott, hogy egyszer fa lesz.