A rét szélén, a nagy tó mellett, minden nyári estén összegyűltek az állatok. Ott volt a nyúl, a béka, a fürj, a két kis mezei egér és a vidám rigó. Leültek a part menti fűbe, nézték, ahogy lemegy a nap, és elmesélték egymásnak, mi történt velük aznap.
A teknős, Bendegúz is mindig elindult a találkozóra. Csak hát Bendegúz teknős volt.
Amikor a nyúl elindult, három ugrással ott volt. Amikor a béka elindult, két nagy ugrás, és már a parton ült. A rigó odarepült, az egerek odaszaladtak, a fürj odatipegett.
Bendegúz pedig elindult. Egy lépés. Még egy lépés. Megállt egy kicsit, mert érdekes volt egy fűszál. Még egy lépés.
Mire Bendegúz odaért a tópartra, a nap már rég lement, és a többiek már haza is indultak.
„Szia, Bendegúz!” kiabált vissza a nyúl. „Holnap találkozunk!”
„Holnap”, mondta Bendegúz, és leült egyedül a tó partjára.
Ez így ment minden este. Bendegúz nem bánta nagyon, de azért egy kicsit bánta. Szerette volna hallani, mit mesélnek a többiek.
Egyik este a rigó, aki szemfüles madár volt, megszólalt:
„Tudjátok, mi furcsa? Bendegúz mindig lemarad. De amikor másnap találkozunk vele, mindig mond valami érdekeset. Tegnap azt mondta, hogy látott egy szitakötőt, ami kikelt a bábjából. Tegnapelőtt azt, hogy a nád tövében lakik egy vízicsiga, aminek csigavonalas a háza.”
„Igaz”, mondta a béka. „Én sosem láttam olyan csigát. Pedig itt lakom a vízben.”
„Talán”, mondta a fürj lassan, „ő azért lát többet, mert lassan jön.”
Az állatok összenéztek.
„Holnap”, mondta a nyúl, „megvárjuk Bendegúzt. És vele jövünk.”
Másnap este, amikor Bendegúz elindult az odújától a tó felé, nem volt egyedül. Ott várta a nyúl, a béka, a fürj, a két kis egér és a rigó.
„Veled jövünk”, mondta a nyúl. „Ma a te tempódban.”
Bendegúz pislogott egyet, ami nála a nagyon nagy meglepődést jelentette.
Elindultak. A nyúl nagyon nehezen tudott lassan menni. Először folyton előreszaladt, aztán visszaszaladt. A béka meg-megugrott, aztán megállt és várt. De lassan mindenki belejött.
Egy lépés. Még egy lépés.
Bendegúz megállt egy fűszál mellett.
„Nézzétek”, mondta.
A fűszálon egy katicabogár mászott felfelé. Amikor a csúcsra ért, szétnyitotta a pöttyös páncélját, alatta kibontott két vékony, átlátszó szárnyat, és elrepült.
„Ezt még sosem láttam”, suttogta az egyik kis egér. „Hogy a katica szárnya a páncélja alatt van.”
Mentek tovább. Bendegúz megmutatta nekik a pókhálót, amire a lemenő nap fénye aranyszálakat szőtt. Megmutatta a lyukat a domboldalban, ahonnan esténként egy vakond dugja ki az orrát. Megmutatta, hogy a lóhere esténként összecsukja a levelét, mint aki imára kulcsolja a kezét.
Mire odaértek a tópartra, a nap már lement. Az ég a tó fölött mélykék volt, és ragyogott benne egy csillag. Csak egyetlenegy.
„Ez az esti csillag”, mondta Bendegúz. „Mindig ez jön elsőnek. Én minden este ezt nézem, amikor ideérek. Ilyenkor ti már nem vagytok itt.”
Az állatok leültek a parton, egymás mellé. A tóban ott volt a csillag tükörképe is, úgyhogy igazából két csillagot láttak. Egyet fent, egyet lent.
Aztán megjelent a második csillag. Aztán a harmadik. A tücskök rákezdtek a dalukra. A béka halkan brekegett hozzá, mintha kísérné őket.
Senki nem beszélt. Csak nézték, ahogy egymás után kigyúlnak a csillagok, ahogy a tó vize egyre sötétebb lesz, és ahogy a nádas ringatózik a szélben.
„Bendegúz”, mondta végül a nyúl halkan. „Holnap is veled jöhetünk?”
„Holnap is”, mondta Bendegúz.
Hazafelé is együtt mentek, lassan, a teknős tempójában. Mire mindenki hazaért, az ég tele volt csillaggal, és az egerek már félálomban tipegtek.
Bendegúz bebújt az odújába, behúzta a fejét a páncélja alá, és elmosolyodott. Ma este nem ő érkezett utolsónak. Ma este mindenki együtt érkezett.