Messze, a tenger partján, egy sziklás földnyelv legvégén állt egy világítótorony. Fehér volt, piros csíkkal a derekán, és a tetején egy nagy lámpa, ami éjszakánként körbe-körbe forgott.
A toronyban lakott Ilona néni, a toronyőr, és lakott vele egy cirmos macska is. A macska neve Szardínia volt, mert amikor kiskorában Ilona néni megtalálta a kikötőben, éppen egy szardíniás dobozba próbált belebújni.
Szardíniának fontos munkája volt. Legalábbis ő így gondolta.
Minden este, amikor Ilona néni felkapaszkodott a csigalépcsőn és bekapcsolta a nagy lámpát, Szardínia felugrott a torony legfelső ablakába, és onnan számolta a hajókat. A halászhajók reggel kimentek a tengerre, este pedig hazajöttek, egymás után, és Szardínia mindegyiket megszámolta.
Egy, kettő, három, négy, öt. Öt halászhajó volt a faluban. Amikor az ötödik is befutott a kikötőbe, Szardínia lemászott az ablakból, odament Ilona néni karosszékéhez, és bebújt a takarójába. Akkor lehetett aludni.
Egyik este köd szállt a tengerre. Nem sűrű köd, inkább olyan, mint a fátyol. A hullámok szürkék lettek, a part elmosódott, és a víz fölött a levegő csendes volt és nedves.
Ilona néni bekapcsolta a lámpát. A fény körbefordult a ködben, és egy hosszú, fehér csíkot húzott a víz fölé.
Szardínia felugrott az ablakba.
Az első hajó befutott. Kicsi volt, kék. Egy. A második hajó, a zöld, rögtön utána. Kettő. A harmadik, amelyiknek piros volt a vitorlája. Három. A negyedik, a legnagyobb, amelyik mindig hangosan pöfögött. Négy.
Aztán semmi.
Szardínia várt. A farka vége ide-oda járt. A lámpa körbefordult, a fehér csík végigsöpört a vízen, aztán megint, aztán megint.
„Mit nézel, Szardínia?” kérdezte Ilona néni, és ő is kinézett.
Szardínia nem felelt. Csak nézett a ködbe, a füle előre fordulva.
„Ja, persze”, mondta Ilona néni. „Gergő bácsi még nincs itthon. A fiával ment ki ma, Palkóval. Biztosan sok halat fogtak, és lassan jönnek.”
Leült az ablak mellé egy kis székre, és ő is figyelt. Teát töltött magának egy bögrébe. A bögréből gőz szállt, és a gőz olyan volt, mint egy kis köd az ablakon belül.
Telt az idő. A lámpa forgott. A tenger halkan csobogott a sziklák tövében.
És akkor Szardínia meglátta. Messze, a köd szélén, egy kis sárga fény. Imbolygott, ahogy a hajó ringott a hullámokon. A fény közelebb jött. Aztán még közelebb.
Szardínia felállt az ablakpárkányon, és egyet nyávogott. Egészen röviden.
„Látod?” mondta Ilona néni. „Ott jönnek.”
A hajó egyenesen a világítótorony fénycsíkja mentén haladt, mintha az egy ösvény volna a vízen. Gergő bácsi állt a kormánynál, Palkó pedig a hajó orrában ült, sapkában, és amikor a hajó a torony alá ért, felnézett, és integetett.
Ilona néni visszaintett. Szardínia nem tudott integetni, de egyet pislogott, lassan, ahogy a macskák szoktak, amikor szeretnek valakit.
A hajó befutott a kikötőbe. A motor elhallgatott. Palkó kiugrott a stégre, és segített kikötni a kötelet.
Öt.
Szardínia még egy darabig nézte a kikötőt. Aztán leugrott az ablakból, odasétált Ilona néni karosszékéhez, és bebújt a takaró alá. Egyet fordult, kettőt fordult, aztán összegömbölyödött.
„Mind hazaértek?” kérdezte Ilona néni, és megvakarta a füle tövét.
Szardínia dorombolni kezdett. Ez igent jelentett.
Fent a lámpa tovább forgott egész éjjel, mert a lámpának ez a dolga. Körbe, körbe, a köd fölött, a víz fölött, a szunnyadó hajók fölött. A kikötőben az öt hajó egymás mellett ringatózott, mint öt alvó kacsa. Gergő bácsi és Palkó otthon vacsoráztak, aztán ők is lefeküdtek.
A toronyban pedig, a karosszékben, a takaró alatt, a világítótorony macskája aludt, mert ma este is mindenki hazaért.