Advent első vasárnapján Kata a nagypapájánál volt. A konyhában meleg volt és fahéjillat, az ablakon túl pedig már délután négykor sötétedett.
„Ma mézeskalácsot sütünk”, mondta nagypapa. „De nem akármilyet.”
Elővett egy régi, kopott bádogdobozt. Benne sütőformák voltak: csillag, szív, fenyőfa, és egy furcsa, négyszögletes forma, aminek a közepéből egy kisebb négyszöget ki lehetett nyomni.
„Ez mi?” kérdezte Kata.
„Ablak”, mondta nagypapa. „Mézeskalács-ablak. Majd meglátod.”
Kata nyújtotta a tésztát, nagypapa szaggatott. Csillagok lettek és szívek és fenyőfák. És lett négy ablak is. Mindegyiknek a közepén egy kis üres négyszög.
Akkor nagypapa elővett egy zacskó cukorkát. Áttetsző, színes cukorkákat, pirosat, sárgát és zöldet. Egy konyharuhába tette őket, és egy fakanállal óvatosan összetörte.
„Most szórd bele az ablakok közepébe”, mondta.
Kata beleszórta a cukorkaport. A piros ablakba piros került, a sárgába sárga, a zöldbe zöld, a negyedikbe pedig mindegyikből egy kicsi, mert Kata nem tudott dönteni.
Betették a sütőbe. Kata leült a sütő elé a kis sámlira, és nézte az üvegajtón keresztül.
A tészta lassan barna lett. A cukorka pedig, a közepén, megolvadt. Folyós lett, mint a méz, és szétterült a kis üres négyszögben.
Amikor nagypapa kivette őket, és kihűltek, Kata felemelte az egyiket a lámpa felé.
A cukorka megkeményedett. Átlátszó lett, mint az üveg. A lámpa fénye átsütött rajta, és Kata arcán egy kis piros négyszög jelent meg.
„Ablak!” mondta Kata. „Igazi ablak!”
„Ugye?” mondta nagypapa. „A nagymamád is mindig ilyet sütött. Kis koromban azt hittem, hogy a manók laknak benne.”
A tetejükön lyukat fúrtak egy fogpiszkálóval, és piros szalagot fűztek beléjük. Aztán Kata felállt egy székre, és a konyhaablakba akasztotta mind a négyet, egymás mellé. Mögéjük nagypapa egy kis gyertyát tett, egy biztonságos üvegpohárba.
Lekapcsolták a nagy lámpát.
A konyhaablakban négy kis színes fény ragyogott: piros, sárga, zöld és tarka. A gyertya fénye átsütött rajtuk, és az udvarra is kiesett egy kevés, színesen, a hóra.
Kata az ablakhoz hajolt, és kinézett. Az udvar túloldalán állt egy másik ház. Egy ablakban ott is égett a lámpa, és az ablakban állt valaki. Egy kisfiú, nagyjából akkora, mint Kata. Az orrát az üveghez nyomta, és a mézeskalács-ablakokat nézte.
„Nagypapa, ki az?”
„Az ott a kis Ábel”, mondta nagypapa. „Nemrég költöztek ide. Még nem ismer senkit az udvarban.”
Kata integetett. Ábel először nem integetett vissza. Aztán mégis. Egy kicsit, csak a kezével.
Másnap délután, amikor Kata megint átjött nagypapához, valami ott volt az ajtó előtt, a lábtörlőn. Egy papírcsillag. Sárga papírból hajtogatták, nem egészen egyenesen, és az egyik ágára ceruzával ráírták: KÖSZÖNÖM AZ ABLAKOT. ÁBEL.
Kata nagypapára nézett. Nagypapa Katára nézett.
„Azt hiszem”, mondta nagypapa, „van még tésztánk. És van még egy ablakformánk.”
Aznap délután hárman sütöttek a konyhában. Kata, nagypapa és Ábel, akinek az anyukája szívesen átengedte. Ábel a sárga cukorkát szerette a legjobban, és ő is hazavitt két mézeskalács-ablakot, hogy a saját ablakukba akassza.
Este, amikor Kata már indult haza, megállt az udvaron. Visszanézett.
Nagypapa ablakában négy kis színes fény égett. A túloldalon, Ábel ablakában is kettő.
Az udvar sötét volt és hideg, a hó halkan ropogott a csizmája alatt. De a két ablak egymásra világított a sötétben, mintha beszélgetnének.
Kata otthon is erre gondolt, a takaró alatt. A piros, a sárga, a zöld és a tarka fényre. Meg arra a kicsi sárga papírcsillagra, ami most ott állt az éjjeliszekrényén.
Advent volt. Minden este egy kicsit korábban sötétedett. De Kata most már tudta, mire jó a sötét: arra, hogy jobban lássanak az ablakok.