Az erdő legmélyén, ahol a fák olyan öregek, hogy a koronájuk összeér, és nappal is félhomály van, állt egy hatalmas, odvas tölgy. Az odújában lakott Tihamér, az öreg uhu, és az odú tele volt levelekkel.
De nem akármilyen levelekkel. Minden levélre írtak valamit.
Tihamér egész életében gyűjtötte a történeteket. Ami az erdőben történt, azt felírta egy levélre, apró, kacskaringós betűkkel, egy hegyes gallyal és bodzalével. Hogyan költözött be a vaddisznócsalád az irtásba. Hogyan mentette ki a mókus a fiókát a patakból. Hogyan esett le az első hó, és hogyan tanult meg úszni a kis vidra. A leveleket gondosan egymásra rakta, és a polcokon tartotta, amiket maga vájt az odú falába.
Ez volt az erdő könyvtára.
Esténként, amikor Tihamér felébredt, az állatok néha eljöttek hozzá kölcsönözni. A nyúl a vicces történeteket szerette. A szarvasok a régi időkről szólókat. A mókusok a kalandokat. Elvitték a leveleket, elolvasták, aztán visszahozták.
Egyik este, amikor a hold éppen a fák fölé ért, Tihamér valami neszt hallott a tölgy tövében. Lenézett. Egy fiatal róka ült ott, vörös bundájú, a farka vége fehér. Nem szólt. Csak nézett felfelé.
„Jó estét”, mondta Tihamér. „Kölcsönöznél?”
A róka habozott.
„Szeretnék”, mondta végül. „Rozsdának hívnak. Hallottam, hogy itt történetek vannak.”
„Vannak”, mondta Tihamér. „Sok. Melyiket szeretnéd?”
Rozsda lehajtotta a fejét.
„Nem tudom”, mondta halkan. „Mert nem tudok olvasni.”
Tihamér egy darabig nem szólt. Aztán leszállt az ágról, egészen le a tölgy tövébe, Rozsda mellé. Ez ritkaság volt. Tihamér szinte soha nem szállt le a földre.
„Senki sem tud olvasni”, mondta, „amíg meg nem tanulja.”
„Te is tanultad?”
„Persze. A nagyapámtól. Ő is levelekre írt, csak ő cserlevelekre, én tölgylevelekre.” Tihamér felcsippentett egy lehullott levelet a földről. „Mutassak valamit?”
Rozsda bólintott.
Tihamér a hegyes gallyal a levélre rajzolt egy jelet. Egy kis kört, a tetején egy farokkal.
„Ez az á betű”, mondta. „Úgy hangzik, mint amikor ásítasz. Á.”
Rozsda ásított egyet, mert éppen álmos volt. Á.
„Pontosan így”, mondta Tihamér elégedetten.
Aztán rajzolt még egy jelet. Egy hosszú vonalat, mellette két kis domborulattal.
„Ez a b. Mint a bagoly. B.”
„B”, mondta Rozsda.
Aztán jött az r, ami úgy hangzott, mint a róka morgása, ha valaki a farkára lép. Rrr. Aztán az o, ami kerek volt, mint a hold. Aztán az s, ami kanyargott, mint egy patak, és úgy sziszegett, mint a szél a fenyők között. Sss.
Rozsda figyelt. A szeme csillogott a holdfényben. Minden betűt hangosan kimondott, és a farka vége közben ide-oda járt.
Telt az idő. A hold egyre magasabbra ért. Tihamér rajzolt, Rozsda ismételte. Nem siettek. Tihamér mindegyik betűhöz mondott egy kis történetet, és Rozsda így könnyebben megjegyezte őket.
Aztán Tihamér fogott egy új levelet, a legszebbet, egy aranysárgát, és lassan, gondosan felírt rá öt betűt.
„Ezt próbáld meg elolvasni”, mondta.
Rozsda közelebb hajolt. Az első betű az r volt, mint a morgás. Aztán az o, mint a kerek hold. Aztán a zs, amit utoljára tanultak, és úgy zümmögött, mint a bogár. Aztán a d, aztán az a.
„R... o... zs... d... a”, olvasta lassan. Aztán megint, gyorsabban. „Rozsda.”
Felnézett.
„Ez én vagyok!”
„Ez te vagy”, mondta Tihamér. „Ez az első szavad. Ezt a levelet megtarthatod. Nem kell visszahozni.”
Rozsda óvatosan a fogai közé vette az aranysárga levelet, nagyon óvatosan, nehogy megsérüljön. Aztán letette maga elé, és nézte. A saját neve volt rajta. Ő olvasta el, egyedül.
„Holnap is eljöhetek?” kérdezte.
„Gyere”, mondta Tihamér. „Holnap megtanuljuk a többi betűt. És egyszer, nem is olyan sokára, te is kölcsönözhetsz majd történeteket. Akár mindet.”
„És írhatok is?”
Tihamér elgondolkodott, és a szeme sárgán felragyogott.
„Ha megtanulsz írni”, mondta lassan, „akkor egyszer a te történetedet is felírhatjuk. A rókáét, aki egy este eljött a könyvtárba, és megtanulta elolvasni a saját nevét.”
Rozsda hazament a vackába, a levelet a szájában vitte. A vacok egy bokor alatt volt, puha mohával kibélelve. Rozsda letette a levelet maga mellé, és összegömbölyödött körülötte, hogy a farkával betakarja, mint valami nagyon értékeset.
Mielőtt elaludt, még egyszer megnézte a holdfényben.
Rozsda.
Aztán behunyta a szemét, és álmában betűk táncoltak előtte: egy á, ami ásított, egy b, ami bagoly volt, egy s, ami sziszegve kanyargott, mint egy patak, egészen az erdő mélyéig, ahol az öreg tölgy állt, tele történetekkel.