A tenger alatt, ahol a napfény már csak zöldes derengésként ér le, és a korallok úgy nőnek, mint egy színes erdő, élt egy kis polip. Nyolckának hívták, mert nyolc karja volt, és mert az anyukája szerint nyolcszor annyi dolgot akart csinálni egyszerre, mint bárki más.
Nyolcka legjobban a rendet szerette.
A barlangja előtt volt egy homokos tisztás, és arra a tisztásra Nyolcka minden reggel kirakta a kagylóit. Sok kagylója volt, egész ősszel gyűjtötte őket. Fehéreket, rózsaszíneket, csíkosakat, pöttyöseket, csavart házú csigákat és lapos, legyező formájú fésűkagylókat.
Nyolcka nagyság szerint rakta ki őket. A legkisebbtől a legnagyobbig, egy hosszú, szép, kanyargós sorban. Aztán szín szerint is rendezte őket: a fehérek egymás mellé, a rózsaszínek egymás mellé. Mire végzett, dél lett, és Nyolcka büszkén nézte a sort.
Aztán este jött az áramlat.
Az áramlat a tenger nagy, lassú lélegzete volt. Minden este végigsöpört a korallkerten, megrázta a tengeri füveket, és a homokot is megmozgatta. Nyolcka sorát pedig összekeverte. Reggelre a kagylók szanaszét hevertek, a rózsaszínek a fehérek között, a nagyok a kicsik között, némelyik meg el is gurult a korallok tövébe.
„Már megint!” sóhajtott Nyolcka minden reggel, és a nyolc karjával elkezdte újra összeszedni őket.
Egyik reggel, amikor éppen a harmadik karjával egy csíkos csigaházat keresett egy szivacs mögött, valaki megszólalt a háta mögött.
„Bocsánat. Ez a tiéd?”
Nyolcka megfordult. Egy kis remeterák állt ott. Puha volt a potroha, mert nem volt rajta ház, és egy kicsit didergett, ahogy a remeterákok szoktak, amikor ház nélkül maradnak.
„Mi az enyém?” kérdezte Nyolcka.
„Ez a csigaház”, mondta a remeterák, és egyik ollójával a homokban fekvő csavart csigaházra mutatott. Rózsaszín volt, fényes, és Nyolcka sorában a tizenhetedik helyen szokott állni. Az áramlat éjjel egészen idáig sodorta.
„Igen”, mondta Nyolcka. „Az enyém. Vagyis a sorom része.”
„Ó”, mondta a remeterák, és lehajtotta a fejét. „Csak azért kérdeztem, mert a régi házam kicsi lett. Kinőttem. És tegnap este óta keresek egy újat, de nem találtam, ami pont jó. Ez viszont, úgy látom, pont jó lenne.”
Nyolcka a csigaházra nézett. Aztán a remeterákra. Aztán megint a csigaházra.
A sorában a tizenhetedik hely üres lenne nélküle. Egy kis lyuk a szép, kanyargós vonalban.
De a remeterák didergett.
„Próbáld fel”, mondta Nyolcka.
A remeterák nem is várt tovább. Óvatosan belecsúszott a rózsaszín csigaházba, a potrohát betekerte a csavarulatba, aztán kidugta az ollóit és a szemeit, és megfordult egyszer, kétszer.
„Pont jó”, mondta, és a hangja már nem didergett. „Pont, mintha nekem készült volna.”
„Talán neked is készült”, mondta Nyolcka lassan. „Csak én gyűjtöttem össze előbb.”
A remeterák boldogan körbesétált a homokon. Aztán megállt.
„Tudod”, mondta, „ha az áramlat nem keveri össze a kagylóidat, sosem találok rá. Ott maradt volna a sorban, és én nem merek bemenni a barlangok elé.”
Nyolcka ezen sokáig gondolkodott.
Délután a szokásos módon kirakta a sorát. De most hagyott egy üres helyet a tizenhetedik helyen. És amikor kirakta, nem igazgatta meg századszor is, hanem leült a barlangja szájába, és nézte.
Este jött az áramlat. Nyolcka most nem bújt be a barlangba bosszúsan. Kint maradt, és figyelte.
Az áramlat lassan érkezett, mint egy nagy, puha takaró. A tengeri fű meghajlott előtte. A homok apró felhőkben felszállt, aztán leülepedett. A kagylók megmozdultak. A kicsik elgurultak, a nagyok megbillentek, egy fehér fésűkagyló lassan felemelkedett, lebegett egy kicsit, mint egy levél, aztán a korallok közé szállt.
Nyolcka nem szaladt utána.
Gondolta, hátha holnap valaki éppen ott fog keresni egy fésűkagylót, egy hal, aki tükörnek használná, vagy egy csiga, aki kalapnak, vagy egy kis rák, aki a régi házát kinőtte.
Az áramlat ringatta a korallkertet. Ringatta a tengeri füvet és a szivacsokat, és Nyolckát is, ahogy ott ült a barlangja szájában. Előre, hátra. Előre, hátra. Mint egy bölcső.
Nyolcka egyik karjával a barlang falába kapaszkodott, a többit maga köré tekerte, mint egy takarót. A szeme lecsukódott.
Valahol a homokon, a korallok tövében, egy remeterák aludt egy rózsaszín csigaházban. A kagylók szanaszét hevertek, ahogy az áramlat hagyta őket.
És reggel, amikor Nyolcka felébredt, nem sóhajtott. Csak kinézett, és kíváncsi volt, hová vitte őket az éjszaka.