Napközben a szél sokat dolgozott. Hajtotta a vitorlásokat a tavon. Megforgatta a szélkerekeket a dombtetőn. Szárította a ruhákat a kertekben, és megcibálta a gyerekek sárkányát a réten, hogy minél magasabbra szálljon.
Este azonban a szél elfáradt. És ahogy fáradt, úgy lassult.
Előbb a tó fölött haladt át. Napközben a tó hullámos volt, fehér tarajos, a vitorlások dőltek a szélben. Most azonban a szél csak végigsimított rajta, mint egy tenyér. A hullámok egyre kisebbek lettek, aztán már csak fodrozódtak, aztán a víz egészen kisimult. A vitorlások a kikötőben leeresztették a vitorlájukat, és csak ringatóztak, lassan, egymás mellett, mint a bölcsők.
A tóparton egy kacsa a szárnya alá dugta a fejét. Egy horgász összecsukta a székét, és hazaindult.
A szél továbbment.
Felért a dombokra. Ott napközben a fák zúgtak, a fű hullámzott, a levelek forogtak. Most a szél lassan szállt át rajtuk. A fák koronái még susogtak egy kicsit, mint amikor valaki elalvás előtt még mond valamit, aztán elhallgattak. A fű kiegyenesedett. A pipacsok összecsukták a szirmaikat.
A dombtetőn a szélkerék, ami egész nap pörgött, egyre lassabban forgott. Fordult egyet. Aztán még egy fél fordulatot. Aztán megállt, és csak a lapátjai csillogtak a holdfényben.
A domb oldalán egy juhnyáj feküdt le a fűbe, egymás mellé, összebújva. A juhászkutya körbejárta őket, megszámolta, aztán ő is lefeküdt, az orrát a mancsára téve.
A szél továbbment.
Átért egy erdő fölött. A fenyők halkan zúgtak, ahogy elhaladt, egy hosszú, mély, lassú hangon. Sssssh. Mintha az egész erdő azt mondaná: csend legyen. A madarak a fészkükben összehúzták magukat. Egy őz a tisztás szélén lefeküdt a páfrányok közé. A bagoly az ágon kinyitotta a szemét, mert neki most kezdődött a nap, de ő is halkan ült, és nem huhogott még.
A szél egyre lassabban fújt. Most már inkább csak lélegzett.
Aztán elért egy kisvároshoz.
A városban a házak ablakai egymás után sötétültek el. A szél végigment a főutcán, és a boltok fölötti cégtáblák megnyikordultak, aztán elhallgattak. Átfújt a téren, és a szökőkút vize egy pillanatra oldalra hajlott, aztán megint egyenesen csobogott. Megzörgette a templom tornyában a harangot, de olyan halkan, hogy csak egy macska hallotta meg, aki egy háztetőn ült.
A szél nagyon fáradt volt.
Keresett egy helyet, ahol megpihenhet.
Az egyik házban, egy kis utca végén, nyitva volt egy ablak. Egy gyerekszoba ablaka. A függöny fehér volt és vékony, és a szoba közepén egy ágyban egy kisfiú feküdt. Boldizsárnak hívták. Még nem aludt, de már majdnem.
A szél belépett az ablakon.
Olyan halkan, ahogy még soha. Csak a függöny mozdult meg tőle. Meglebbent, befelé, mint egy lélegzetvétel. Aztán visszaesett.
Boldizsár érezte. Egy kis hűvös fuvallat az arcán, ami a tó, a dombok, a fenyőerdő illatát hozta magával. Nem tudta, honnan jön. Csak azt érezte, hogy jó.
A szél még egyszer meglebbentette a függönyt. Befelé. Aztán kifelé.
Be.
És ki.
Boldizsár, anélkül, hogy tudta volna, ugyanabban a ritmusban kezdett lélegezni. Be, amikor a függöny befelé lebbent. Ki, amikor visszaesett.
Be.
És ki.
A szél egyre lassabban mozgatta a függönyt. Egyre kisebbeket lebbent. Boldizsár lélegzete is egyre lassabb lett, egyre mélyebb.
Be.
És ki.
Aztán a függöny megállt.
A szél megpihent. Ott maradt a függöny redői között, a szobában, a kisfiú mellett. Nem fújt tovább. Nem ment sehová. Ennyi volt a napja: tavak és dombok, fenyők és városok, vitorlák és szélkerekek. És a végén egy fehér függöny, egy csendes szoba, egy alvó gyerek.
Odakint a tó sima volt, mint a tükör. A szélkerék állt a dombtetőn. A juhok aludtak a fűben. A fenyők hallgattak. A városban az utolsó ablak is elsötétült.
És a kis szobában, a fehér függöny mellett, a szél is aludt. Holnap reggel majd felébred, és megy tovább. De most nem.
Most csend van. Mindenhol csend van.
Jó éjszakát.