Esős este volt. Az eső kopogott az ablakon, és a nappaliban Marci meg Dorka sátrat épített.
A sátor két székből állt, egy nagy kockás pléd volt a teteje, és a széleit könyvekkel nehezítették le, hogy le ne csússzon. Belül két párna volt, meg egy zseblámpa, meg Dorka plüssmackója, akit Brekinek hívtak, pedig nem béka volt, hanem medve.
Marci hatéves volt, Dorka négy. Marci szerint ez azt jelentette, hogy ő a sátor kapitánya.
„Én vagyok a kapitány”, mondta Marci, és bemászott elsőként. „A kapitányé a nagyobbik hely.”
Dorka utána mászott, Brekivel a hóna alatt. Csakhogy a sátor kicsi volt. Marci hosszában feküdt le, és Dorkának meg Brekinek csak egy keskeny csík maradt a szélén.
„Nem férek el”, mondta Dorka.
„Akkor ülj”, mondta Marci.
„Nem akarok ülni. Feküdni akarok.”
„A kapitány fekszik. A legénység ül.”
Dorka összeszorította a száját. Aztán kimászott a sátorból, és leült a szőnyegre, a hátát a kanapénak vetve, Brekivel az ölében. Nem sírt. Csak nagyon csendben volt.
Marci egyedül maradt a sátorban. Volt helye bőven. Kinyújtotta a lábát, ameddig csak tudta. Bekapcsolta a zseblámpát, és a pléd kockái világítottak felette, pirosan és kéken.
Kopogott az eső. A sátorban jó volt. Csak valami hiányzott.
Marci kinézett a sátor szélén. Dorka ott ült a szőnyegen, és Breki fülét gyűrögette.
„Dorka”, mondta Marci. „Itt van zseblámpa.”
Dorka nem felelt.
„És a pléd kockái világítanak. Mint egy ablak egy várban.”
Dorka még mindig nem felelt, de egy kicsit felé fordította a fejét.
Marci gondolkodott. Aztán kimászott a sátorból, és elment a hálószobába. Amikor visszajött, egy harmadik széket húzott maga után, meg a saját takaróját.
„Mit csinálsz?” kérdezte Dorka.
„Bővítem a sátrat”, mondta Marci. „Egy kapitánynak nagy hajó kell. És nagy legénység.”
A harmadik széket a másik kettő mellé állította, a takarót pedig ráterítette, úgy, hogy a pléd széle alá csússzon. Most a sátor kétszer akkora lett. Két szoba lett benne: egy kockás és egy csíkos.
„A kockás a tiéd”, mondta Marci. „A csíkos az enyém. És középen van a közös rész, oda tesszük a zseblámpát.”
Dorka felállt. Megnézte a sátrat. Megnézte Marcit. Aztán bemászott a kockás részbe, és lefeküdt. Breki a feje mellé került, a párnára.
„Elférek”, mondta.
„Tudom”, mondta Marci, és ő is lefeküdt, a csíkos részbe.
A zseblámpa középen állt, felfelé világítva, és a két takaró színei összekeveredtek a plafonon. Piros, kék, sárga, zöld csíkok.
„Mesélj valamit”, mondta Dorka.
„Mit?”
„Azt, hogy hová megy a hajó.”
Marci gondolkodott.
„A hajó egy szigetre megy”, mondta. „Ahol mindig esik az eső, de nem baj, mert mindenkinek van sátra. És a szigeten laknak a medvék. Olyan medvék, akiket Brekinek hívnak.”
Dorka kuncogott.
„És a medvék mit csinálnak?”
„Alszanak”, mondta Marci. „Egész nap alszanak, mert a medvék ezt szeretik a legjobban. És a kapitány meg a legénység meglátogatja őket, és leülnek melléjük, és hallgatják, ahogy horkolnak.”
„Breki nem horkol”, mondta Dorka.
„Ő csak szuszog”, mondta Marci. „Mint te.”
Az eső kopogott. A zseblámpa világított. Marci mesélt még egy kicsit a szigetről, a medvékről, a sátrakról, de egyre lassabban, és egyre több szünettel a mondatok között.
Amikor apa egy kicsivel később benézett a nappaliba, csak egy nagy sátrat látott két plédből meg három székből, és két lábat, ami kilógott belőle: egy nagyobbat a csíkos oldalon és egy kisebbet a kockáson. A zseblámpa még égett.
Apa lehajolt, és benézett.
Marci és Dorka aludt. Dorka keze Marci felé nyúlt, a közös részen át, és Marci keze ott volt mellette, a zseblámpa tövében. Breki a kettőjük között feküdt, és ő is aludt, már amennyire egy plüssmackó alhat.
Apa lekapcsolta a zseblámpát. Aztán egyenként átvitte őket az ágyukba, először Dorkát, aztán Marcit. Egyikük sem ébredt fel.
A sátor reggelig ott maradt a nappaliban. Úgy döntöttek, hogy jobb, ha nem bontják le. Hátha a hajónak még szüksége lesz rá.